Magam
Illúziótestem, szivárvány ragyogása, érdemektől mentes
Képzelt teljességem, káprázat éke, még korán sem teljes
Gondolataimba merülve, felhőkkel játszom
S, mikor érzelmeimben élek, folyók, tavak vízébe írok
Minden ékességem a bölcs mulandóság,
Én vagyok a Dicső Elődök minden kívánsága
A feddhetetlenségbe távozom
Illúzió testem, látszat ragaszkodása, érdemektől mentes
Vélt erényeim, üres példamutatása, még nem terhes
Ha kívánok, a gyémánt ragyogását kívánom
Ha remélek, a Határtalan Fényt remélem
Féltett kincseim ma, végleg felajánlom
Én vagyok minden erénytelenség mintaképe
Nem indulok el, így ma itthon fáradok
Keresni sem kell, a meg nem született szivárványt
Romlatlan romlottságom erjedő kétsége lótuszt nevel
Három világ virága összeköt engem
Így magam vagyok a Tökéletes Teljesség
Várhat a világ nyugodtan, soha nem szalaszthat el
A Megvalósítás Földjén indulok hát az elhagyhatatlan Mindenségbe
Már nem rémít a tátongó szorongás, bennem a felismerés a teljességbe ért Nincs mit megtartanom Magamnak Megérkeztem otthonról, haza De kérdem én, hol van az út, A kínokkal döröngölt, s a próbáktól vörös göröngyös, A mindenkor jogos, haszontalanul poros, az elképzelt terhektől súlyos De most már nincs mire itt várnom, Így, ma mindent rendbe rakok, bevégzem félbehagyottságom Képzelgek emígy, magamban néha, S közben, halkan dúdolgatok, És itt mélyen a szívemben, S egy ismerős, Ő, Az én Ismeretlen Istenem Szelíden csak elmosolyodik…
